A gyászról általában

Elizabeth Kübler-Ross a 60-as években kidolgozott egy modellt, amellyel leírta, hogy a haldoklók leggyakrabban milyen érzésekkel küzdenek. A későbbiekben ez a modell a "gyász öt fázisa" vagy szakasza néven vált ismertté, és a mai napig rengeteg félreértés övezi. Az eredeti koncepciót a híressé vált On Death and Dying (magyarul is olvasható: A halál és a hozzá vezető út) című könyvben írja le, ami igaziból a haldoklás fázisait írja le. Ezt a modellt alkalmazta később a gyászra is az On Grief and Grieving (Gyász és gyászolás) című könyvben, amelyet David Kesslerrel írt. Elizabeth Kübler-Ross már nincs közöttünk, azonban David Kessler nagyon is aktív a mai napig. 

Idézet David Kessler bevezetőjéből az öt fázishoz:
"Az öt szakasz, a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás annak a keretrendszernek a része, amelynek során megtanulunk együtt élni azzal, akit elveszítettünk. Vannak eszközök, amelyek segítenek azonosítani, hogy mit érzünk és egy keretet adni ezeknek az érzéseknek. De a gyász során ezek nem egy lineáris idővonalon megtett lépések. Nem mindenki tapasztalja meg az összeset vagy nem a megadott sorrendben. Azt reméljük, hogy ezek a szakaszok a gyász birodalmának megismeréséhez vezetnek, ami felkészültebbé tesz minket az élet és a veszteségek kezelésére. Van, amikor az emberek több szakaszról számolnak be. Emlékezz rá, hogy a gyászod ugyanolyan egyedi, amilyen Te vagy."

A gyász 5 szakasza

A szakaszok értelmezése körül is sok a félreértés, nézzük, hogy a szerzők szándéka szerint mit jelentenek ezek valójában:

Tagadás

Az első reakció, a sokk, amikor még szinte fel se tudjuk fogni, hogy ami egy pillanattal ezelőtt még az életünk része volt, az már nincs többé. A tagadásban ott van a kegyelem, ami megóv attól, hogy teljesen összeroppanjunk a fájdalomtól és egyszerre annyit éljünk át, amennyit képesek vagyunk elhordozni. A tagadás nem szándékos, egyszerűen „elfeledkezünk” róla, majd különféle helyzetekben újra és újra ráeszmélünk, így apránként fogjuk fel a veszteséget. A realitás elfogadásával felmerülnek kérdések, és ezzel öntudatlanul is elindulunk veszteség feldolgozásának útján, és felszínre törnek az érzések, amelyektől a tagadás megóvott minket.

Harag

A veszteség egy talajvesztett állapotba taszít, elveszettnek érezhetjük magunkat, és ez haragot vált ki - irányulhat a környezetre, magára a szeretett személyre, magunkra, amiért "képtelenek" voltunk megakadályozni, vagy akár Istenre is, aki engedte, hogy ez megtörténjen. A harag megélése fontos, egyszersmind nehéz, mert a mi kultúránk fél a haragtól. Azonban a haragban erő van, ami strukturálja a kaotikus érzéseket, egyfajta horgony a viharos tengeren. Sokszor ez az egyetlen érzés, amellyel kapcsolódni tudunk másokhoz. A harag számtalan más érzést fed el és tesz kezelhetővé: elsősorban a mélységes fájdalmat, amelynek az átélésére még nem vagyunk készek. Nem árt tudni azt sem, hogy a harag intenzitása általában összhangban van a veszteség súlyosságával, a szeretet intenzitásával.

Alkudozás

Ha valaki élt már át veszteséget, biztos emlékszik a „Mi lett volna, ha…” és a „Bárcsak…” kezdetű mondatokra. Bármit megtennénk, hogy a dolgoknak más legyen a kimenetele, újra és újra végigpörgetjük magunkban az eseményeket, hogy vajon kinek mit kellett volna tennie ahhoz, hogy ne következzen be a veszteség. Az alkudozással szinte mindig együtt jár a bűntudat, az érzés, hogy nem jó döntéseket hoztunk, valamilyen szinten felelősek vagyunk azért, ami történt – még mindig könnyebb az a gondolat, hogy valamit elrontottunk, mint az, hogy tehetetlenek vagyunk. És bármit megtennénk azért, hogy szabaduljunk a veszteség miatt érzett fájdalomtól…

Depresszió

Míg az alkudozás során többnyire a múltban élünk, amikor a jelenre nézünk, ürességet érezhetünk, céltalanságot, mintha az agyunkra köd borult volna, el se tudjuk képzelni, hogy hogyan tovább. Egy súlyos veszteség esetén a mély szomorúság, amit érzünk, természetes, az lenne a furcsa, ha nem ezt éreznénk. Fontos azonban elkülöníteni a normális szomorúságot a klinikai depressziótól – ha felmerül a leghalványabb gyanú, hogy ez utóbbiról van szó, célszerű külső segítséget kérni, legalább annak eldöntéséhez, hogy mivel állunk szemben, hogyan tovább.

Elfogadás

Eljutunk arra a pontra, amikor tudomásul vesszük, hogy az életünk egyszer s mindenkorra megváltozott, elkezdünk berendezkedni az ’új normálisra’ - ami nem jelenti azt, hogy már nem fáj, csak annyit, hogy visszatérünk az életbe, elkezdünk megtanulni együtt élni a veszteséggel. Ezek először csak pillanatok, és ilyenkor felütheti a fejét a bűntudat, mert amikor újra tudunk nevetni, örülni, úgy érezhetjük, hogy eláruljuk azt, akit elveszítettünk. Az elfogadás nem annyira egy egyszeri lezárás, mint inkább egy alkalmazkodási folyamat, amely során apránként újraszervezzük az életünket.

A gyász öt fázisának leírása tehát segít kezelhetővé tenni azt a masszát, ami a lelkünkben kavarog. Ha nevet adunk a szörnynek, akkor már könnyebb kitalálni, hogy hogyan lehet legyőzni. Annak tudatosítása, hogy ez egy normális, emberi mivoltunkból fakadó folyamat, csökkenti az elszigeteltség érzését, mint ahogy az is, ha megosztjuk. A folyamat során nem árt észben tartani a következőket:

1. az érzések/állapotok akár rövid idő alatt váltják egymást, egy nap alatt akár többet is átélhetünk belőlük,
2. nem szépen egymás után jönnek, hanem amikor akkor és az, amelyiket aktiválja valami,
3. olyan mint a hagyma - az egyik réteget lehántja az ember, örül neki, majd jól pofára esik, amikor a következő réteget megkapirgálja valami. A hagymahámozás időt vesz igénybe - és könnyekkel jár.

Ez azért fontos, mert nagyon sokan vannak, akiknél a folyamatot a külső és önmagukkal szemben támasztott elvárások ("már túl kellene lennem rajta," "már voltam jobban") kifejezetten nehezeti, holott elég nehéz ez önmagtában is. Ami viszont támogatja a gyászt, az az ítélkezésmentes hozzáállás, az együttérzés önmagunkkal vagy a gyászolóval, és a folyamattal szembeni ellenállás feladása. David Kessler gyakran hasonlítja a gyászt egy folyóhoz, ami pontosan oda visz minket, akkor, ahol lennünk kell. 

Kübler-Ross modellje mellett létezik számos más modell is, azonban a klímagyász esetében - tekintettel arra, hogy a haláleseti veszteséghez képest ez sokkal több rokonságot mutat az anticipációs vagy előgyásszal és a haldoklóknál megfigyelt jelenségekkel - ezt tartom a leghasznosabbnak e speciális gyászfolyamat megértéséhez.