Klímagyász - Depresszió

Reménytelenség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, szomorúság...

A klímagyász depresszió szakaszában ilyesmik juthatnak eszünkbe: "Kicsi vagyok én ehhez, mit számít, hogy mit csinálok, mindenki éli az életét, mintha nem lenne holnap, a szomszéd hetente röpköd a világban, a családom, a barátaim hülyének néznek, és képtelenek felfogni, hogy mekkora bajban vagyunk. Ha ez így megy tovább, ki fog halni az emberiség, pár év és lakhatatlan lesz a bolygó." 

A depressziót, mint a gyász szakaszát, fontos megkülönböztetni a klinikai depressziótól - a depresszió kifejezést sokkal gyakrabban használjuk, mint ahogy indokolt lenne, mert gyász esetén sokkal inkább egy mély szomorúságot és fájdalmat érzünk, illetve elkeseredettséget, reménytelenséget, kilátástalanságot, szorongást a jövőtől, azonban ez nem egy általános életérzés, hanem sokkal inkább szituációhoz kapcsolódik. A depresszió, mint a gyász része hullámzik: a többi szakasszal keveredhet, ha jön egy hír egy természeti katasztrófáról, akkor az felkavaróan hat, és akár percek alatt bejárhatjuk az összes stációt. Az énkép mindkét esetben sérülhet, és megjelenhet a szégyen és bűntudat, klímagyász esetén ez azonban főként az életmódra vonatkozik, illetve arra, hogy részei vagyunk a problémának, nem tudunk nem ártani, kilépni ebből a helyzetből, míg klinikai depresszió esetén az értéktelenség érzése dominál.

Aki korábban volt depressziós vagy már a hírek előtt is küzdött ilyen problémákkal, annál sokkal nagyobb a visszaesés veszélye. Amikor a klímagyász klinikai depressziót vált ki, ott a felszínt egy kicsit megkapirgálva sokszor egy régi, feldolgozatlan traumát, veszteséget vagy transzgenerációs örökséget találhatunk. A depresszió ma már népbetegségnek számít, és nincs olyan jel, amit ne kellene kellően komolyan venni és utánajárni, hogy mi is okozza. A mentális betegségek stigmatizálása, tabu természete nehezíti a segítségkérést, és közben jelen van a fogalom devalválódása, így amikor valakinek éppen nehézsége van és/vagy szomorú, akkor könnyen mondják rá, hogy "depis," és egyfajta bagatellizálás is, hogy "csak össze kellene szednie magát" vagy "nem kellene olyan sötéten látni a dolgokat." Ezek a jószándékú tanácsok csak az elszigeteltséget növelik. 

A gyászban a depresszió a gödör alja, és a hullámoknak köszönhetően többször is időzhetünk ott. Ilyenkor sokat segít, ha megpróbáljuk szétszálazni, hogy tulajdonképpen mit is érzünk, nevet adni a gyereknek, mert egy-egy nehéz érzést könnyebb kezelni, mint a masszát. Megjelenhet a szégyen és a bűntudat, az apátia, a tehetetlenség, az ökoszisztémák pusztulása vagy az emberi szenvedés miatt érzett fájdalom és szomorúság, a kiúttalanság érzése, a kétségbeesés, a reménytelenség, és persze az elválasztottásg, az elszigeteltség, a magány érzése is. Egyik sem könnyű érzés. Vannak, akiknek a cselekvés a megküzdési stratégiája - ők általában a nap végén jönnek inkább a hullámok, és azt érzik, hogy hiába tettek annyi mindent, ez mind kevés. Okozhat hullámot az is, hogy egy tevékenység(sorozat) nem éri el a célját, a hozzű fűzött remények, elvárások nem teljesülnek, és ez csalódottságot, elkeseredést eredményez. Ez a lista közel nem teljes, inkább csak illusztrálja, hogy a "gödör alján" merre lehet elindulni az érzések megnevezésével. 

Szégyen és bűntudat

Annak hátterében, hogy a társadalom nagy része képtelen szembesülni a klímaváltozással vagy elismerni azt, hogy az emberi tényező ebben milyen szerepet játszik, a félelem mellett többnyire a két legpusztítóbb érzés áll: a szégyen és a bűntudat, amelyek gyakran jelennek meg a klímagyász depressziós fázisában. Ha elismerjük, hogy problémánk van, és próbáljuk megérteni, hogy ezáltal közelebb kerüljünk a megoldáshoz, elkerülhetetlen, hogy ránézzünk arra, milyen részünk van nekünk abban, hogy ide jutottunk. Szembesülni azzal, hogy hozzájárultunk a helyzet kialakulásához és fenntartásához borzasztóan nehéz, tekintve a következmények súlyát, amit viselnünk kell, nemcsak nekünk, hanem a jövő generációinak is. Egyetlen mentségünk az lehet, hogy nem tudtuk, hogy ezt tesszük, és hát valljuk be, olyan sok választásunk nem volt, hiszen beleszülettünk ebbe a kultúrába, ebben szocializálódtunk - legnagyobb vétkünk az volt, hogy eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni az életmódunkat. A szégyent a titok élteti, a legjobb gyógymód az, ha beszélünk róla, ha felvállaljuk a hibákat, vétkeket, bűnöket, amelyeket elkövettünk - ebben az esetben ide sorolhatjuk a tudatlanságot is. A bűntudat gyógymódja a jóvátétel: használjuk a rendszer által biztosított eszközöket arra, hogy  ne okozzunk még több kárt, enyhítsük a szenvedést és esélyt adjunk a következő generációknak, hogy egy jobb világot építsenek, amelyet velünk együtt alapoznak meg, most. 

Elszigeteltség

Nagyon sokan vannak egyedül az aggodalmaikkal, mert a család, a barátok mintha egy alternatív valóságban élnének. Az aggodalmak, érzések megosztása valakivel, aki nem ítélkezik, "csak" meghallgat, esetleg visszatükröz, nagyon sokat segíthet. Értő fülek hiányában a jó öreg kézzel írt naplózás is oldhatja a belső feszültséget, különösen, ha érzésekről írunk. Egy közösség ugyancsak sokat segíthet, azonban nem árt, ha valaki "tartja a teret," facilitálja a beszélgetést - ha mindenki egyformán padlón van, ha csak rémképek megosztása történik és nem jut el a beszélgetés a kapcsolódó érzések kimondásáig, kezeléséig, könnyen visszájára fordulhat a dolog, és felerősítheti a félelmeket ahelyett, hogy oldaná. 

Ami segíthet...

Az érzések természetéhez tartozik, hogy bár úgy tűnik, soha nem érnek véget, ez nem így van. Talán meglepő, de ha átadjuk magunkat az önsajnálatnak egy behatárolt időre, az segít feloldani a nehéz érzéseket, míg az ellenállás azoknak fenntartja az állapotot, amiből szeretnénk kikeveredni. Ha adunk magunknak például 15 percet arra, hogy egyszerűen csak érezzük, amit érzünk, ezzel gyakorlatilag koncentráltan teret adunk a gyásznak, felfogható úgy is, mint egy szelep, amin keresztül csökkentjük a belső feszültséget. Az időzítő a barátunk, hogy ne merüljünk el teljesen ebben az állapotban. Ha készítünk egy listát az érzéseinkről, és elképzeljük, hogy valaki, akit szeretünk, ezeket éli át, az megkönnyíti, hogy ne csak mások szenvedésével legyünk empatikusak, hanem magunkkal is együtt tudjunk érezni. Ez az önmagunkkal való együttérzés, az önmagunkról való gondoskodás már az elfogadás előszobája, ahol visszanyerjük cselekvőképességünket. 

Még egyszer hangsúlyoznám, hogy a depresszió nem játék, és ha úgy érzed, hogy nem tudsz vele egyedül megbirkózni vagy nincs, akivel beszélj róla, KÉRJ SEGÍTSÉGET. Az oldal jobb oldalán (mobilon, tableten e cikk alatt) megtalálod azokat a krízisvonalakat, ahol szakképzett segítők fogadják a hívásodat és támogatnak abban, amiben vagy.