Klímagyász - Alkudozás

Barátkozás azzal, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt.

A "hagyományos" anticipációs gyász esetében az alkudozás tipikus megnyilvánulási formája az, hogy mindent megtennénk a folyamat visszafordítása érdekében - Istenem, soha többet nem leszek rossz, megteszek bármit, nem teszek ezt vagy azt, csak most adj még egy esélyt és hasonlók. Egy veszteség utáni gyász esetén ez egyrészt egyfajta múltban élésben nyilvánul meg (mi lett volna ha..., bárcsak...), szeretnénk visszakapni azt, ami elveszett és ez - különösen betegség utáni haláleseteknél - rengeteg bűntudatot, önhibáztatást, önkínzást eredményezhet. Alkudozás tárgya lehet az is, hogy a gyászoló bármit megtenne, csak már ne fájjon annyira. A kettő együtt vezethet "jóvátevős" cselekedetekhez.

Klímagyászra lefordítva, megjelenhet a privilegizált helyzetbe kapaszkodás (a következmények máshol, másokat sújtanak és talán a technológiai fejlettségnek köszönhetően megúszhatjuk, a "tudomány" majd kitalál valami megoldást), illetve megnyilvánulhat a "zöldülésben", vagyis szelektíven gyűjtjük a hulladékot, nem használunk műanyagszatyrot, lemondunk a repülőzésről meg az autózásról, stb. Ezzel egyrészt csökkenthető a bűntudat, amit amiatt érezhetünk, hogy mi is részei vagyunk a kialakult helyzetnek, másrészt az lehet az érzésünk, hogy tehetünk és teszünk valami. Minden ilyen változ(tat)ás természetesen jó, attól lesz alkudozás, hogy elhitetjük magunkkal, hogy ezzel a folyamat visszafordítható vagy legalább késleltethető. Ez az alkudozás tekinthető a tagadás egy formájának is (szerintem a különbség a hatékonyságba vetett bizalom/hit mértéke). Az alkudozás megnyilvánulhat a "jó" és "rossz" adatok/hírek közötti szelektálásban is (a klímatudósok nagy része ezzel küzd).

Az alkudozás stádiumának tipikus reménye az aktív remény: Mindent megteszek, ami tőlem telik, és ha sokan tesszük ezt, azzal megállíthatjuk a klímakatasztrófát - a mondat első fele megint csak szép és jó, a második fele azonban nem számol azzal, hogy a cselekedeteink a saját hatáskörünkbe tartoznak, azonban az eredményt annyi más tényező is befolyásolja, hogy nem tekinthetjük garantáltnak a sikert. És ezzel megmarad a belső bizonytalanság, a szorongás, hogy vajon eleget teszek-e, amikor szembesülünk azzal, hogy mások nem partnerek ebben a küldetésben, az felszítja a haragot, hogy hiába teszünk meg mindent, ha mások tesznek az egészre, a bűntudat amiatt, amit nem tudunk (még) kiiktatni az életünkből, mert részei vagyunk a rendszernek, és könnyen a reménytelenség mély, sötét gödrében találhatjuk magunkat, amikor szembesülünk azzal, hogy mindaz, amit teszünk, mennyire csepp a tengerben... 

Magasabb szinten a klímaadaptáció és a "fenntartható fejlődés" gondolata is - itt az alkudozás tárgya az, hogy a különböző technológiák használatával és "zöld" megoldásokkal elkerülhető a katasztrófa és mehet tovább az élet, ahogy eddig, csak némi odafigyeléssel, környezetkímélő megoldásokkal, amelyekről aztán később kiderül, hogy annyira nem is környezetkímélőek, illetve hogy a tömeges, rendszerszintű használatra az elkövetkező 10-20 évben gyakorlatilag semmi esély nincs, holott már most ezt kellene használni ahhoz világszerte, hogy ne fussunk ki az időből - a cél a megnyugtatás, az üzenet pedig az, hogy nem kell túl nagyot változtatni, a komfortzónának max a határait kell egy kicsit kitolni, de nem szükséges elhagyni. Mindeközben marketingszakértők hada dolgozik a "zöldrefestésen" - pont az alkudozás fázisát használják ki, hogy "zöld" hívószavakkal növeljék a környezettudatos vásárlók számát és az egyébként koránt sem környezetbarát termékek eladását. Értelemszerűen a környezettudatos élet nagyon fontos, és minden lépés 

Tán nem meglepő, hogy az alkudozás - a korábbiakhoz hasonlóan - egy fontos énvédő mechanizmus. Az alkudozás fázisában tett erőfeszítéseink során megerősödünk, végbemegy egy olyan belső átalakulás, ami megteremti a talajt az elfogadás számára. Közben arra is rájöhetünk, hogy amiről korábban úgy gondoltuk, hogy nélkülözhetetlen része az életünknek, tulajdonképpen nem is annyira fontos, jól elvagyunk nélküle. Ez pedig csökkentheti a félelmet a nagyobb veszteségektől. A ráébredés a privilegizált helyzetre érzékenyebbé tehet máshol, másokkal történő tragédiák iránt és felfedezhetjük azt, hogy amit eddig természetesnek vettünk, az igazából egy ajándék, amiért hálát érezhetünk.

Összefoglalva ebben a fázisban gyűjtünk erőt ahhoz, hogy elengedjünk hamis reményeket, illúziókat, és szembenézzünk a azzal, amit valahol a szívünk mélyén tudunk, hallottuk, láttuk, csak elhinni nem akarunk, felfogni sem igazán bírunk. Mert a lépték felfoghatatlan. Az ilyen szembesülések vezetnek a gyász következő bugyrához, a depresszióhoz. Ahogy próbáljuk felfogni ezt a felfoghatatlant, liftezhetünk vagy ingázhatunk a tagadás, a harag, az akudozás, és a depresszió között - ebben egy idő után bizonyos rutinra is szert lehet tenni, mert előfordulhat, hogy ezek a stációk (nem feltétlenül mind) egy trigger hatására gyorsan végigpörögnek, akár percek/órák alatt. Trigger lehet egy hír, részvétel egy klíma-megmozduláson, vagy akár az, ha egy hasonlóan gondolkodókkal eltöltött este után hazamegyünk egy üres lakásba vagy egy tagadásban éló környezetbe.